A Cseresnyésről emlékeznek

Schindler Endréné igazgatónő (1967-1987): Rövid visszatekintés

1967 nyarára készen állt az Oldalkosár utca 1. sz. alatti új, nagy kollégium épülete. Mivel megbízott igazgatója még nem volt, a műszaki átvétel, a berendezés, a szerződtetések – 20 nevelő tanár, kb. 60 technikai, ill. irodai dolgozó felvétele – Varga János, a nagy tapasztalatokkal rendelkező „Gondnok” irányításával történt.

Leány és fiú kollégistákkal együtt közel 400 tanuló beköltözése volt várható főként Csongrád és Békés megye településeiről.

Engem augusztus végén keresett fel a Bethlen Gimnáziumban, – ahol hét éve tanítottam – a Megyei Művelődésügyi Osztály három prominense azzal, hogy felkérnek az új kollégium igazgatói teendőinek ellátására, a kollégium működési rendjének megszervezésére. Máig nem tudom miért esett rám a választás. Nehezen vállaltam el a nem kis feladatot, hiszen nagyon jól éreztem magam a gimnázium kitűnő tantestületében. Erre a tanévre három érettségiző osztályom is volt. Mellesleg tervben egy szeptember végi esküvő.

A megbízásom végül is egy évre szolt, amiből aztán húsz év lett. Ilyen nagy létszámú és koedukált kollégium akkor még nem is volt az országban. Segítségemre volt önálló költségvetésünket kezelő gondnokunkon kívül Szigetiné Laborczfalvi Ilona, a leánykollégium már nyugdíjasként dolgozó igazgatónője, aki sajnos rövid idő múlva súlyos beteg lett. Továbbá helyettesem lett Kiss Ernő, a fiúkollégium volt korábbi vezetője. Nagyon sok köszönettel emlékezem rájuk és kollégáimra, akik törekvéseimet mindig teljes odaadással segítették.

Rövidesen át kellet alakítani a kollégiumi tanulóközösség struktúráját, amit atomizáltak a négyágyas hálószobák. A szinte „köbe vésett” Szvétek Sándor féle felosztás alapján 36-40 primer közösségünk lett. Átláthatatlanná vált seregnyi csapatunk. Ezt váltotta fel a kb. 20 fős tanulószobák primer közössége, nyolc a lányoknál, nyolc a fiú oldalon. Próbálkozások után az épület függőleges leválasztása vált be. Sajnos, a tervező nem gondolt a koedukációra és az abból adódó problémákra.

Nagy feladat volt a közel hatvan tanyai kisiskolás gyerekünk beszoktatása és felzárkóztatása is. Ehhez igénybe vettük a kapcsolatos Ságvári utcai iskola több nevelőjének korrepetitori munkáját is.

Gondnokunk halála után egy ilyen nagy és önálló költségvetésből gazdálkodó intézmény működtetése sem volt egyszerű feladat. Eleinte még öt kapcsolatos középiskola menzásait is mi láttuk el, kb. 1200 főre főztünk naponta ebédet. Sok köszönetet érdemelnek élelmezésvezetőink és a konyhai dolgozóink. Bátran támaszkodhattam a nagy feladathoz hamar felnövő Földesi Lászlóné gazdaságvezető munkájára.

Kollégiumunk nem csak diákszállóként működött. Tartalmi munkánk középpontjában az un. közösségi nevelés és a hátránnyal érkező tanulók felzárkóztatása állt. Ehhez biztosítottuk a nyugodt tanulási feltételeket, szaktanári korrepetálásokat, huszonkétezer kötetes könyvtárunk olvasótermének állandó nyitva tartásával. Sok tehetséges vidéki gyerekünket felvették főiskolákra, egyetemekre.

A hétvégi bent maradások, a szabadidők eltöltését sok-sok kulturális és sportolási lehetőséget kínálva biztosítottuk. Nagy élményt jelentettek a kollégiumi estek, amit a tanulóközösségek szerveztek. Vendégül láttunk írókat, költőket, neves színművészeket, tudósokat, utazókat. A Magyar Rádió kétszer egyenes adásban közvetítette az „Üzenet az olvasónak” című műsorát, amelyben közreműködött Sinkovics Imre, Gombos Katalin, Bács Ferenc, Szemes Mari. Hangversenyt adott a Muzsikás Együttes, a Kaláka Halász Judittal, Zoránék. Még játszott új pianínónkon Antal Imre is. Önálló estje volt Bessenyi Ferencnek, Oszter Sándornak, Dévai Nagy Kamillának. Hallhattuk Nagy Lászlót, Csoóri Sándort stb.

Saját Irodalmi Színpadunkat nagy hozzá értéssel működette Csaba Etelka tanárnő. Nagy sikere volt a Petőfi Művelődési Központban előadott Néma Leventénknek. Sok tehetséges tanulónk mutatta meg magát házi szavalóversenyeinken.

Mivel a sakkon, pingpongon kívül házon belül sportolási lehetőségünk nem volt, iskoláinktól béreltünk pályákat, tornatermet. A fiúk büszkék voltak foci csapatunkra, a Red Devils-re. Kaptak is jutalmul vörös mezt. Az egész kollégium megmozdult, ha testvérkollégiummal játszottak.

A hetvenes években szerveződött meg a kollégium zenekara. A divatba jövő diszkókon Göbölyös Laci vezetésével ők szolgáltatták a zenét.

A színes kulturális élet kialakítása csak úgy volt lehetséges, hogy szorosan együttműködtünk a Művelődési ház, a Németh László Városi Könyvtár és a TIT vezetőivel: Almási István, Bokor János, Borosné Etelka és Kapu Pál sok fellépőt irányított hozzánk. Rendezvényeinkkel nyitottak voltunk a város felé is. Jó kapcsolatot ápoltunk a Városi Tanáccsal is. Sok-sok városi rendezvény résztvevőit láttuk vendégül. Így pl. minden Őszi Tárlat művészeit, vendégeit éppúgy, mint hazai vagy külföldi testvérvárosok delegációit. Közülük sokan meglátogatták a gyerekek körletét is, és vitték magukkal hírünket-nevünket.

Befejezésül nagy hangsúllyal szeretnék emléket állítani a mindenkori Diáktanács tagjainak. Oroszlánrészük volt a programok kialakításában, fiatalos ötleteikkel gazdagították a kollégiumi életet. Negyedikes korukra tudtak önállóan tervezni, szervezni, értékelni. Nem véletlen, hogy közülük sokan lettek munkahelyük vezetői. Büszke öröm róluk hallani. Talán valami a Szántóban kezdődött.

Ahogy az én életpályám is valahol a Lorántffy Zsuzsanna leánykollégiumban 1947-ben.

Dr. Kádár Péter igazgató (2004-2010) 

                Itt állunk az Ótemplom bejáratánál, amelyhez nagyon sok szállal kötődik az a témakör, amelyben én most megszólalok. A Cseresnyés névhez sok személyes emlékem fűződik, hiszen a gyermekkorom szinte öntudatlan szakaszától hallottam ezt a nevet, tehát beleivódott a mélytudatomba. Édesapám Kádár Ferenc református lelkész, vásárhelyi származású volt és ő Németh László ama „Drága jó nyolcadik” megnevezésű osztályába járt, és nagy szeretettel emlékezett egykori tanáráról, és sokat emlegette gyermekkoromban a Cseresnyés Otthont. Így aztán sorsszerű volt, hogy amikor Hódmezővásárhelyen kerestem a szakmai továbblépésem útját, akkor a Cseresnyés Kollégium éppen akkor megüresedett igazgatói állása érkezett elém, mint lehetőség, és mint kihívás. 2004-ben elfoglalhattam a kollégium igazgatói székét és rögtön elém tárult az az örökség, hogy az esélyhátrányból küszködő diákok fölkarolása, tanulássegítésük megszervezése, azoknak a többleteknek a nyújtása számukra, amelyek révén egyenjogú, egyenértékű, és a versenyben is egyenlő esélyű diákokként szállhatnak be az iskola küzdelmeibe. Ezért éltem azzal a lehetőséggel, hogy az Arany János Kollégiumi Program által erre kínált kereteket behozzuk ide a falaink közé. Egy évvel korábban indította ezt az akkori oktatási kormányzat. A kollégiumi program azokat a többletfoglalkozásokat és élménypedagógiai eseményeket építette bele a munkatervébe, amelynek folytán a halmozottan hátrányos helyzetű diákok budapesti színházba járhattak, koncerteken vehettek részt, tanulmányi úton voltak, és olyan különféle programokat szerveztünk, mint például 2007-ben a Dél-alföldi régió diákotthonai fesztiválját. Ezek olyan többletek voltak az általam ismert időszakban, amelyeket én nagyon nagy hálával tudok fölidézni, köszönettel azoknak a munkatársaknak, akik ebben a segítségemre voltak. Az Arany János Kollégiumi program nagyon sok anyagi segítséget nyújt a diákoknak, kezdve a bejárás költségeinek a térítésétől a tankönyvbeszerzéshez nyújtott anyagi segítségig, amelyekhez saját erejükből, esélyükből ezek a diákok nehezen jutottak volna hozzá.

                Ennek a kollégiumi időszaknak, amelyben én itt dolgozhattam, nagyon nagy részét adta az a fajta szoros összeszokottság, amit találtam a nevelőtanári csapatban. Többnyire kialakult és változatlan összetételű volt ez a közösség, a férfi és női nevelőtanárok egy nagyon jó, egymást segítő, kisegítő, kiegészítő munkatársi viszonyt alakítottak ki egymással. Én ebbe csak belecsöppentem, egyrészt adottságként találtam itt, és úgy gondoltam, hogy én ezt a csapatot azzal segíthetem, hogyha a kollégiumnak a helyi társadalomban való elfogadtatását, elismertetését tekintem egyik fő feladatomnak. Minden kollégiumnak, így a Cseresnyésnek is természetesen van egy parkolópálya-árnya, ami a nevelőtanári munkára vetül, vannak, akik az iskola világából a kollégiumra tekintve úgy gondolják, hogy ez igazából egy pihenőhely a tanároknak, hogy egy parkolóhely, hogy igazából nem folyik itt komoly nevelő munka. Én belülről látva és megismerve ezt a csapatmunkát, mindenkinek cáfoltam, és a mai napig is cáfolom, hogy a nevelőtanári munka alsóbb rendű lenne vagy bármilyen hátra sorolást kellene, hogy szenvedjen. Mindenféle nevelés- és fejlődéstörténeti és pszichológiai kutatások amellett szólnak, hogy a tanítás, nevelés munkájában sokkal nagyobb átadott érték az, amit az érzelmi, a társas és a kapcsolódó kompetenciák területén tudunk elérni.

                Kompetenciák kapcsán hozom szóba azt a TÁMOP-os programot, amelyet egyrészt 2009/2010-ben végeztünk, tanári továbbképzések az életpálya építés és a szociális kompetenciák fejlesztése terén, ami aztán az én időszakom után is egy új pályázattal folytatódott. Ennek keretében számos rendezvényt tartottak a nevelőtanárok, amelybe a diákságot szervezőként is bevonták, a diákság a saját programjainak a gazdájává vált. Olyan többletet adtak a napi tanítássegítő munkához a kollégák, amely többletet hosszútávon egyértelműen sikerek igazolnak. Mindez azt mutatja, hogy a tanulmányi munkában, az értelmi fejlesztésben is óriási lépéseket teszünk azáltal, hogyha diákjainkat érzelmi, lelki, társas kapcsolódó képességei oldaláról közelítjük meg.

2008-ban ünnepeltük kollégiumunk elődje, a Tanyai Tanulók Otthona hetven évvel ezelőtti elindulását. Az elindulás az Ótemplomban működő egyházi, lelkészi és tanári közösség köréhez kötődik. Ezt a történetet egy emlékbizottság felállításával idéztük föl, amelyet az én diákéveimben igazgatói tisztet betöltő Földesi Ferenc elnökölt. A 70 éves évfordulóra összeállítottunk egy emlékkönyvet „A vásárhelyi példa” címmel. Ez a cím utalás Németh László azonos című tanulmányára, amellyel fölhívta az országos közfigyelmet az 1940-es évek elején a Tanyai Tanulók Otthonára. A könyv borítója az első Cseresnyés nemzedéket kitevő kisfiúk portréját mutatja, akik az egész megjelenésükkel egy kimondhatatlan üzenetet fogalmaznak meg. Érdemes ezt a képet hosszasan elnézni, a gyermekarcokat, a diákarcokat, a ruházatukat, azt a kettősséget, ami az élethelyzetükből, a sanyarú sorsukból, illetve a szívükben és a tekintetükben fölcsillanó reményből, tudásvágyból és törekvésből sugárzik.

                A Cseresnyés Kollégiumban eltöltött hat esztendőmben, nagyon sok jó élményben volt részünk. Szerveztünk tanári kirándulásokat, bortúrán vettünk részt, nagy tábortüzeket raktunk, közös beszélgetéseket folytattunk egy pohár bor vagy egy pohár sör mellett ezeken a kirándulásokon. Én azt éltem meg, hogy egy 15-16 fős tantestülettel lehet úgy összeforrni és egységes munkacsapatot építeni, hogy ezt még akár külön pályázati programban sem címezzük meg, csak természetesen csináljuk, gyakoroljuk, éljük. Azt gondolom, hogy velem együtt a többi kollégám is nagyon szívesen emlékezik vissza ezekre az évekre.

 Bodzsár Mihály nevelőtanár (1987-1996): Szántóból Cseresnyés, avagy diákból tanár

1987-ben végeztem Szegeden a tanárképző matematika-fizika szakán. 23 éves sem voltam, mikor a boldog diákéveket elhagyva be kellett kopogtatnom a munkaerőpiac ajtaján. Nem voltak konkrét elképzeléseim leendő munkahelyem helyét és típusát illetően sem, így 5 iskolába nyújtottam be pályázatot. Talán a középiskolás korosztály és a kicsit magasabb fizetés miatt első helyen a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács János Kollégiumot jelöltem meg. A város számomra teljesen ismeretlen volt. Habár Tótkomlóson töltöttem gyermekkoromat és a családi ház szüleimmel ma is ott van (Hódmezővásárhelytől mindössze 35 km), a pályázásom előtt, talán ha egyszer jártam itt. Hamarosan megérkezett a pozitív visszajelzés, felvettek kollégiumi nevelőtanárnak. És most jöhetne a sztereotip megfogalmazás, hogy ekkor még nem gondoltam…, de ezzel mindenki így lehet, mikor valami újba fog. Mindenesetre én nagy kíváncsisággal és izgalommal álltam munkába. Ettől a tanévtől lett új igazgatója a kollégiumnak Sújtó Sándor személyében. Ez a váltás érezhetően jólesett a tantestületnek.

Akkoriban a kollégium teljesen tele volt, szobánként 4, összesen közel 400 diák kapott szállást. Rájuk 18 tanár felügyelt. Próbáltam feldolgozni, hogy az egyik én vagyok. A fiú oldalon, a harmadik emeleten helyezkedtem el és a 317-es tanulószoba lett a birodalmam. A tanári szobát dr. Szabó Lajossal oszthattam meg. Nála jobb társat nem hiszem, hogy kaphattam volna, rengeteg segítséggel, tanáccsal látott el. A köztünk lévő korkülönbség egyáltalán nem volt zavaró. Lajos bácsi fiatalosan gondolkodott. A csoportomba tizenhét ÁESZ-es (ma Gregus) és négy bethlenes diák került.

Hamar kiderült, hogy a kollégiumban dolgozó idősebb tanárok nagy része szerint a nevelőtanári munka szinte csak a rend és a csend fenntartásából áll. Sajnos ebben a két műfajban én elég gyengének bizonyultam, így az első évben főleg ebben az irányban próbáltak fejleszteni a kollégák – kevés sikerrel. A diákok nagy része alig volt pár évvel fiatalabb, mint én, így számomra lehetetlennek tűnt a klasszikus tanár-diák viszony kialakítása. Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam, a fiatalok fogékonyak voltak az ötleteimre.

A kollégium minden csoportjának volt saját, választott neve, így az én új csoportomnak is találni kellett egyet. Jöttek az ötletek, végül Rejtő Jenő lett a befutó. Ő persze nem egy Brunszvik Teréz vagy Kossuth Lajos, de én biztos voltam benne, hogy megfelelő. Nem így lett. Ő egy ponyvaíró (mondták a pedagógia mesterei), tehát választanunk kellett egy magasztosabbat. A befutó – ami már megfelelő volt – Marco Polo lett. Az elsős csoportok bemutatkozó estjén egy dalt énekeltek a fiúk:

A mi nevünk Marco Polo,

Ám ez nem egy ruhadarab.

A 317-es tanulóban

Döngetjük a falakat …

Már az első félévben rám ragasztotta az egyik diák a Főnök nevet, ez meg is maradt. A mai napig is így szólítanak, ha találkozunk. Mindig is volt bennem szereplési vágy. Ezt próbáltam átsugározni a diákjaimba. Sikeresen, mert mindenki kiállt énekelni és a későbbi években sok közös színpadi fellépést hoztunk össze. Sikerült rávennem később arra is őket, hogy kombinében táncoljanak a Hattyúk tava zenéjére. Motiválásként én is kiálltam a színpadra egy bukósisakban és hagytam, hogy két diáklány levágja a szakállam egyik oldalát.

Kollégiumi tevékenykedésem fontos része volt a sport is. Szinte minden délután a volt Metripond pályán (ma InterSpar és a többi bolt körülötte) fociztunk, esténként pedig a Bethlen gimi tornatermében kosaraztunk. Mondjuk Facebook sem volt. Később a pingpong lett nagyon népszerű, a fiúk részén felállított asztalon szinte mindig pattogott a labda.

A rendszerváltás időszakát éltük, a diákok is szívesen mondtak véleményt életükről. Egy fénymásoló gép érkezett a kollégiumba, így kézenfekvő volt, hogy készítsünk egy kollégiumi újságot. Az Aranyketrec című kiadvány sikeres lett, több éven keresztül jelent meg rendszeresen. A mai technikai feltételeket ismerve megmosolyogtató, milyen eszközökkel dolgoztunk akkoriban: írógép, olló, ragasztó.

A legnagyobb közös élmény az egész estés mese-rockopera volt, aminek zenéjét és szövegét is közösen írtuk a diákokkal és néhány tanárral. A csoportom minden tagja szerepelt benne, az előadás óriási siker lett. Szerencsére ez az előadás rögzítésre került, minden diákomnak adhattam belőle 20 év elteltével egy másolatot.

Az első csoportom a tanári pályafutásom egészét kitöltötte, rengeteg energiát adtam és kaptam. Eltelt négy év, elballagtak a fiúk. Egy hatalmas faszobrot kaptam tőlük ajándékba, ami engem ábrázolt, a talapzatába vésett nevükkel. Azóta is az udvarunk dísze ez a szobor. Persze az élet nem állt meg, újabb csoportom lett, és a kollégiumot átnevezték Cseresnyésre. A névváltozás természetes ellenszenvvel járt a diákok körében. „Mi örökre szántósok maradunk!” – mondták, de pár év elteltével a régi név homályba veszett.

Új csoportomba szintén bethlenes és mezgés diákok kerültek, akikkel szintén sok közös élményt halmoztunk fel. Színpadra állítottuk egy lányközösséggel a Rómeó és Júlia azon részletét, amikor az ifjak megismerkednek és egymásba szeretnek. A végén meg kellett csókolniuk egymást. Ezt a próbákon elkerülték, „Majd az előadáson!” – mondogatták. És valóban: az előadás csúcspontján Peti és Anett szerelmesen csókolták meg egymást. A próbák alatt valóban szerelembe estek, az előadás után sokáig egy párt is alkottak. Ezekkel a színpadi darabokkal Gyulán is jártunk az Erkel Diák Ünnepek nagyszerű rendezvényein.

A kollégiumban töltött éveim során sok vicces történet részese lehettem, ezekből idézek most fel néhányat.

Nagyon fiatalon kezdtem el tanárként dolgozni. Ezt a kollégium portása nehezen tudta feldolgozni. Ha valamelyik tanárt telefonon keresték, akkor ezt a hangosbeszélőn jelezte, pl.: X. Y. tanár úrnak, tanárnőnek telefonja van. Amikor engem kerestek, a következő zengett a hangszórókból: „Bodzsár tanár, telefon!”

A kilencvenes évek elején a HVG c. újság havi rendszerességgel közölte a politikusok ismertségét és népszerűségüket. A diákok kitalálták, hogy ugyanilyen kimutatást készítsünk a kollégium tanárairól. Ezt kezdetben mindenki támogatta. A szervezők szinte minden kollégista véleményét kikérték, így egy a valóságot talán alaposan tükröző lista jött létre. Ezt fényképekkel és eredményekkel hatalmas plakátokra ragasztották és a bejárattal szembe kitették a falra. Farkas Egonnal versenyezve én lettem a legnépszerűbb tanár és az ismertségem is 100 %-os volt. Persze mindenki nem nyerhet egy ilyen felmérésben, így néhányan sértődötten vették tudomásul az eredményeket.

A kollégiumban akkoriban is volt éjszakai portás. Az ő feladata az volt, hogy az este 10 után beérkező diákokat beengedje. Egy idős úriember töltötte be ezt a munkakört egy ideig. A nagyon későn érkező diákok kopogása már szunyókálásból ébresztette a portást, aki kicsoszogott az ajtóhoz, kinyitotta azt, összecsapta a bokáit és ezt mondta: „Tessék, csak tessék, a k….. életbe!” Majd bezárta az ajtót.

Egy időben az egyik diák behozott egy szovjet gyártmányú mikrohullámú sütőt. Ez akkoriban nagy újdonságnak számított. Viszont a technika kezdetlegessége miatt kb. 70 kg volt a tömege és egy kistányér is nehezen fért bele. Amikor a gazdája elköltözött a kollégiumból, ezt az eszközt nem vitte magával. Az egyik leleményes tanár ezután arra használta ezt a berendezést, hogy a renitensebb tanulókat kicsit nevelje: felvitette a negyedik emeletre, majd lehozatta.

A diákok mindig is szerették feszegetni a határokat. Ennek egyik élő példája az volt, hogy néhányan nem jöttek be időben este a kollégiumba. A lebukást úgy próbálták elkerülni, hogy a villámhárító drótszerkezet segítségével bemásztak az épületbe. Ez akkor tudódott ki, amikor egy, a kollégiummal szemben lakó, minden nap nagyon korán kelő idős hölgy észrevette és el is mesélte az igazgatónak. A probléma megoldására nagyon egyszerű módszert talált ki a tantestület: a villámhárító köré szögesdrótot tekertek a karbantartók.

Egyik ősszel egy pályázat révén az összes szobában energiatakarékos izzókra cserélték a hagyományos izzókat. Az első hónap elteltével nagy meglepetéssel vették tudomásul, hogy a fogyasztás nem nagyon csökkent. Nem értették, hogy ez hogyan lehet. Persze azt nem tudták, hogy van egy fázós, idős tanár az épületben, aki a normál fűtést néhány több kW teljesítményű rezsó folyamatos működtetésével segíti ki.

Végül 9 év kollégiumi élet után döntöttem úgy, hogy munkahelyet váltok. Ebben a legnagyobb szerepet az játszotta, hogy családot alapítottam, gyermekeim születtek. A családos életnek a kollégium munkaidő beosztása nem nagyon kedvez. Sok kellemes emlékkel távoztam és mindig kellemes gondolatokkal emlékezem első munkahelyemre.

Bereczkiné dr. Záluszki Anna (adjunktus, ELTE Tanító-és Óvóképző Kar Budapest) a legelső Cseresnyés-díjas kollégista (1975-1979)

„A kincsek másként élnek, jeltelen…”

A hódmezővásárhelyi kollégiumi évekre emlékezve lélekbe ágyazódott régi pillanatképek villannak fel, melyek mindig felemelőek. Nevelőtanáraim pedagógiai munkássága mély, tiszteletre méltó hivatástudatról tanúskodik. Nagy öröm számomra, hogy emlékeimmel kifejezhetem tiszteletemet azok előtt, akik fáradhatatlan odafigyeléssel, emberségre neveléssel adóztak az akkori jelennek, adóztak az utókornak.

1975-ben korszerű kollégiumi épület várta Hódmezővásárhelyen a környező falvakból érkező diákokat. Az átriumos enteriőr a mélybe omló virágokkal, a kényelmes négyágyas szobákkal, a világos tanulószobákkal, a hatalmas étkezővel harmonikus és élhető teret biztosított a tanuláshoz, az iskolai felkészüléshez, az ismeretek gyarapításához, barátságok kialakulásához. A modern falak között megismertük a Cseresnyés szellemiséget, azoknak az elődöknek a hagyatékát, akik emberségből, küzdésből, kitartásból példát állítottak elénk.

Büszkén tekintek vissza a kollégiumra, ahol nyugodt, inspiráló légkör, meghatározó élmények vártak. Az emlékezés alkalmat ad arra, hogy köszönetet mondjak Schindler Endrénének, aki oly nagy figyelmet szentelt a tehetséggondozásnak. Fontosnak tartotta, hogy megismerjük kultúránk mély gyökereit, nemzeti értékeinket, a szellemi örökségünk legjavát. Anyanyelvi kultúrát, retorikai mesterséget, koncentrált figyelmet is tanulhattunk tőle. Az igazgatónő házhoz hozta a zongoraesteket, koncerteket, teret adott rangos előadóművészeknek, lehetőséget biztosított művészfilmek vetítésére. A Bergman filmeket az ebédlőben kifeszített vászonról néztük végig, a Calcutta trió különleges szitárzenéje varázslatos hangulatot teremtett a nagy térben, a tudományos-technikai ismeretterjesztő előadások megannyi innovációs gondolatcsíráit ültették el elménkben.

Közösségvezetőm, Sújtó Sándorné Erzsike néni mindenre tudott megoldást a nehéz helyzetekben is. Segítő kezet nyújtott, a humor erejét használva oldotta a mindennapjaink nehéz pillanatait is. Irányításával mindig élen jártunk a tanulásban, a versenyekben, a rendezvények szervezésében.

A kollégiumi nevelőtanári kar különösen fontosnak tartotta, hogy a tanulók bekapcsolódhassanak Hódmezővásárhely művészeti és kulturális életébe: a városi könyvtárban szervezett programok, a művelődési ház eseményei, a múzeumi kiállítások, tárlatok inspiráló módon hatottak a pezsgő szellemiségű kollégiumi létre. Az irodalmi jeles napokhoz kötődő programok szervesen kapcsolódtak Németh László szellemi örökségéhez. A gimnáziumi osztályfőnökünk, Dabisné Szabó Ilona sokszor mesélt az író lányaihoz kötődő barátságáról.

Kulturális értékrendből mintát kaptunk, megtanultuk becsülni gazdag folklórkincsünket. A közösségek havi rendszerességű előadásainak egyikén a fiúkkal közösen szervezett hagyományos vásári forgatagot mutattunk be kikiáltós versekkel, különféle portékák rímbe szedett ajánlásaival, pörgős kékfestőszoknyás néptáncbetétekkel. Olvasóklub keretében havonta elolvastunk egy kortárs regényt, s irodalmi percek keretében beszéltük meg a művek értékeit. Örkény István Rózsakiállítását először ekkor olvastam el.

Külön engedéllyel rendszeresen kijárhattunk a városi könyvtárban rendezett felolvasó délutánokra, ismeretterjesztő programokra. Jól emlékszem a József Attila Tudományegyetemen oktató Kanyó professzor úr Brecht életművét bemutató előadására, a Kétely dicsérete című vers felolvasására, Czine Mihály irodalomtörténész könyvbemutatóira.

A délutáni szilenciumról iskolai szakköri foglalkozásokra is eljárhattunk, s egy ilyen alkalommal Farkas tanár úrral megnéztük a városi múzeum állandó kiállítását. Az ásatások, a leletek érzékletes bemutatása, a gyűjtemény néprajzi darabjainak varázslatos ismertetése nyomán kezdtem el az egyetemi éveim alatt néprajzi tanulmányokkal foglalkozni.

A kollégium középiskolákhoz hangolt nevelési programja azt is lehetővé tette, hogy az iskolában szerzett tapasztalatokat a közösségek munkájában kipróbálhassuk. A tanulószobai faliújság tartalmainak felelőseként nagyon jól tudtam kamatoztatni Hézső Ferenc festőművész kreatív gyakorlatait. A Bethlen Gábor Gimnáziumban tartott rajzóráin akkor még nem tudtam, hogy azok az alkotó percek a későbbiekben meghatározzák majd a pedagógiai tanításmódszertanról alkotott szemléletemet. A tanár úr ráirányította a figyelmünket az esztétikus tárgyat létrehozó kreatív munka lényeges pontjaira, a korlátok nélküli önálló alkotási folyamat felszabadító erejére. Az innovációs képességünket is fejlesztette, amikor újságokból kivágott foltokat hozott be az órára, s ezekből kellett vidám vagy szomorú témájú könyvborítókat terveznünk. Az esztétikai érzelmek támogatását erősítő gyakorlati munkában, saját élményben tapasztaltuk meg, hogy gondolataink megfogalmazására mennyire alkalmas a színek és formák gazdagsága.

A tehetséggondozásra, a művészeti nevelésre helyezett hangsúlyok lehetőséget biztosítottak arra, hogy kikapcsolódjunk, hogy a szabadidőnket értékesen töltsük el, hogy új zenei, filmes, képzőművészeti élményekben legyen részünk.

Megtanultuk a mindennapok viselkedési kultúráját, a disputák elveit, a közösségi magatartás alapjait, átéltük a felfedező megértés felemelő pillanatait, a segítő gesztusok boldogító örömét. Barátságokat szőttünk, a kollégisták mindig segítették egymást a városi osztályokban. Azonos volt a kódunk, azonosak voltak a céljaink, s kitartottunk egymás mellett. Az érettségi után baráti csapatunkkal keresztnevünk kezdőbetűivel AMIRA pólókat készítettünk, s balatoni sátorozással búcsúztattuk az együtt megélt kollégiumi éveinket. A közösség ereje által változtunk, formálódott egyéniségünk, fejlődtünk. Ismereteket szereztünk, felfedezéseket tettünk, pályát választottunk.

Örülök, hogy egy véget nem érő történet részese lehettem. Köszönöm az útravalót, amelyből egész életemben építkezhettem. Köszönöm az első Cseresnyés-díjat, melyet 39 éve őrzök, s melynek jutalmából megvehettem Németh László műveit.

A kincset az idő nem őrzi – nem:
szétrágja, mint a kócjancsit a gyermek.
A kincsek másként élnek, jeltelen:

a lélek benső templomán szögellnek,
mint ezer pillér, kos-szarv és perem.
                      A halhatatlan mű időtelen.                           

                                                                                 (Weöres Sándor)

„A HARMADIK EMELET”

Kedves „szántósok” és „cseresnyések”. Múltidézésre kértek fel, hát én igyekszem is ennek erőmhöz mérten eleget tenni. Habár az emlékek tűnő pókhálójának fonatja itt-ott már elszakadozott, szálait magával ragadta az idők szele, de azért vannak olyan pillanatok, amelyek egy életre beleégtek az agyam szövevényes szinopszisaiba. Kitörölhetetlen képpé merevedtek, és ha az életem filmjét egyszer majd lepörgetem magam előtt, bizonyosan előkelő helyen lesznek majd a „végső, nagy moziban”.

Ilyen emlék maga az a fogalom, ahogy minket mindig emlegettek. Pusztán csak így: „A” harmadik emelet.

Persze, ahol van első, második és negyedik emelet, ott lenni kell óhatatlanul is egy harmadiknak, de ritkán adódik, hogy a szint sorszáma előtt szereplő „a” hangot olyan nyomatékosítva ejtsék ki, hogy az már nem névelőként funkcionáljon, hanem inkább valamiféle kijelölő jelzőként.

Nem mondom, hogy nem tettünk ezért, mert tettünk. Tettünk bizony. Így is, úgy is. Tettünk azért is, hogy amolyan legyintő felhanggal emlegessenek bennünket: „minek beszéltek ezeknek szabályokról, hiszen ez a harmadik emelet”, és tettünk ezért is, hogy büszkén mondhassák rólunk, hogy a harmadik emelet valamilyen módon kivette a részét a közösségi életből, hogy valódi nyomot hagytunk a kollégium és a város életében.

A kifejezés éppen ezért természetesen nem a megtett lépcsőfokoknak szólt, és nem is vonatkozott a teljes emeletre, csak a fiú oldalra. Arra az oldalra, amelyet csupán egy lezárt, üveges ajtóés egy függöny választott el a lányok szintjétől.

Emlékszem, remek focicsapata volt a szintnek, amivel végigvertük a környező iskolák és kollégiumok csapatait. A harmadik emeleten hívtuk életre Bodzsár Mihály és Szalkai László koordinálásával a kollégium újságját, az Aranyketrecet, amelyet a megjelenések után sokszor újra kellett nyomni, mert a szomszédos Bethlen gimiben és az ÁESZ-ben még a nem kollégisták is érdeklődtek utána. Mindehhez természetesen annak volt köszönhető, hogy volt közöttünk néhány jó tollú firkász, úgy, mint Dick apó (Paulik Krisztián), aki remekbeszabott verseit publikálta, vagy Gebi (Köteles Géza), aki frappáns szösszeneteivel kápráztatta el az olvasóközönséget, és természetesen Benő barátom (Balázs Endre), akivel a cikkek nagy részét jegyeztük. Kettőnket az a megtiszteltetés is ért, hogy Kőbányán egy diákújságíró képzésen is részt vehettünk, valamint életre szóló élmény volt mindkettőnk számára, hogy elkísérhettük a vásárhelyi obsitosokat és a velük tartó küldöttséget Aknaszlatinára, Kárpátaljára, és diákújságíróként onnan tudósíthattunk a több napos program eseményeiről.

Feledhetetlenek maradnak számunkra a Marco Polo csapat által előadott színpadi produkciók, amelyekkel nem kis derültséget keltettünk a kollégiumban és azon kívül is. Örökre megmarad a Diótörő előadásunk, amelyet kombinéba öltözve prezentáltunk. (Csajkovszkij azóta is zokog a sírjában, és a Győri Balett valamint a Moszkvai Bolsoj táncosai – már aki nem adta vissza rögtön a diplomáját – hosszabb szabadságot kértek, hogy feldolgozhassák az esemény utáni traumát.) Még az sem csorbította a vizuális élmény, hogy a finom anyagon itt-ott átütött a már némelyik táncoson erősen sarjadzó mellszőr.

A legnagyobb sikereket mégis a Bodzsár Mihály, Főnök (ő volt a nevelőtanárunk) által rendezett Talán mese című produkciónkkal arattuk. Ezzel a zenés darabbal több helyen is megmutatkoztunk, többek között a már akkor is patinásnak számító gyulai EDÜ-n (Erkel Diák Ünnepek).

Összességében elmondható, hogy a négy év alatt nem csupán fogalommá, hanem jó közösséggé is váltunk, egy összetartó csapattá, annak ellenére, hogy nem egy iskolából érkeztünk, hiszen voltak közöttünk bethlenesek, mezgések (akkoriban ÁESZ-esek), kossuthosok, és mégis megtaláltuk egymással a hangot. Nekünk, ÁESZ-eseknek még azt is megbocsátották, hogy sokszor próbára tettük a kollégium lakóinak szaglóhámját, amikor kocatelepről vagy a dögfeldolgozóból érkeztünk vissza.

Egy bizonyos. Ezek az évek voltak számunkra azok, amelyek egy életre meghatároztak bennünket, a jövendő sorsunkban megkerülhetetlen jelentőséggel bírtak. Máig tartó barátságok szövődtek, még ha nem is tartjuk napi szinten a kapcsolatot, de igyekszünk odafigyelni egymásra.

A Szántó Kovács János Kollégium, később Cseresnyés kollégium számomra – és bízom benne, mindannyiunk számára – olyan indíttatást, tartás adott, amely végigkísért az eddigi életemen, életünkön. És persze maga a város is. Nem véletlen, hogy Hódmezővásárhely több regényemben is feltűnik valós helyszínként.

Akik ezeket a sorokat olvassák, kérem, ne gondoljanak ránk túlzott szigorral, és túl nagy távolságról, hiszen mi is csak egyszerű diákok voltunk, mint azok, akik most róják a kollégium lépcsőit, akik becsattognak a betűtésztás paradicsomlevesért vagy a mustáros húsért az ebédlőbe. Mentségünkre legyen mondva, hogy mi a kolesz rendszerváltó generációja voltunk, akik még egy régi világban érkeztünk, és egy új világba távoztunk, régi tudással egy új világban kellett megfelelnünk az új kihívásoknak. És az, hogy a legtöbbünk sikerrel vette ezt a feladatot, ezt a cseppet sem alacsony akadályt, éppen a kollégiumnak és annak a szellemiségnek, közösségnek köszönhető, ami ott vett minket körbe, és mind a mai napig áthatja a gondolatainkat, létünk alkotó és meghatározó elemévé vált.

Köszönettel és baráti üdvözlettel a múltból, az 1991-ben végzett évfolyamból,

Szeghalom, 2020. november 25-én

Kincses Zoltán, Cseresnyés-díjas kollégista (1987-1991)